Remélem annyi örömöt szerez majd nektek, mint amennyit nekem, amíg írtam! :)

-SeniorHamlet-

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nemes lelkű ifjak, ti itt mind a tűz körül!

Mesém Nektek szól és szolgáljon tanulságul, mielőtt kalandvágyó szívetek az elsőt, az igazit dobbanna harci dobok hívó szavára. Van, ki a mindenség végtelen erejét fedezi fel benne, mi szétfeszíti az élő húst, hogy a lélek kiszabaduljon hősi cselekedetekre sarkalva, ki félelmet, mely élete múló perceiben örök társául szegődik, ki az élet mindent átható jelenlétét, ami alázatos békére kényszerít. Egy biztos. A történet végén mindannyian tudni fogjátok, hogy kik vagytok és hogy merre tartotok.

Az illúzió, mit születésetek jogán nyertetek el és amit szabadságnak neveztek, csak szertefoszló álom egy hűvös, őszi nap hajnalán.

Az ősi eposzok igazat szólnak.

Mindannyian megjelöltek vagyunk - a kezdetektől. Bár az anyag, miből vétettünk, ugyanaz, de a jel, amit születésünk óráján kapunk, irányít bennünket életünk folyamán, egészen addig, míg meg nem találjuk az utolsó hiányzó lapot is sorsunk könyvében.

Az, hogy Andaron áldott nevű isteneinek bábjai vagyunk csupán, homokszem, szilaj szelek játéka Tarat végtelen pusztáin, - azt mégse mondanám.

Felemelkedésnek hívták...

Hogy mikor kezdődött, egészen pontosan senki sem tudja, de érezhető volt nagyjából az egész ismert világban.

Tanúi feljegyzések, melyek apáról fiúra szállva ma is ott sorakoznak a krónikások porlepte polcain.

Elbeszélik, hogy minden lélekkel bíró lény, mi e föld teremtménye, egyszerre szegte fel a fejét és ébredt valódi öntudatára.

Ez persze nem jelenti, hogy éltetek, halálotok nem egy csettintés csupán isteneitek ünnepi asztalánál.

Az ajándék, aminek egyesek nevezik, isteneinktől való, áldás és egyben rengeteg baj forrása is volt, főként azokban az időkben, mert a föld értelemmel bíró lényei a tudás és a vágy beteljesülésének ösvényére lépett.

A népek között széthúzás ütötte fel a fejét, s feszült egymásnak generációkon keresztül.

Akkoriban a Rahu mutáns hordái, akik először állították a mágia eszenciáját a pusztítás szolgálatába, megállíthatatlanul masíroztak keresztül Andaron épp alakuló, fiatal királyságain. E kaotikus világ első, elaggott hírnökei, kik a titkos tanaikat és lejegyzett lélekutazásaikat, porlepte köpenyükbe rejtve őrizték, Ardir ismeretlen fennsíkjai felől érkeztek. Képesek voltak a holtakat újra az élők sorába állítani. Ők a káosz rendjét hagyták örökül ránk, míg mások megtanították hogyan válhatunk mind erősebbé tapasztalataink által, a mágia segítségével. Emberöltők teltek, és az új kor hajnalán megérkeztek rég elveszett gyermekeink leszármazottjai, kiket a Rahu rabolt hajdan soraink közül, Ők, a harcos rend tagjai, született bajnokok voltak. Csatakiáltásuk mely a Rahu horda erejét hordozta, végigsöpört a harcmezőkön, kínt és szenvedést hagyva hátra. Közülük páran a gyilkolás mesterségét művészi szintre emelték. Az éjjeljárók véres rítusai, melyet a fogyó hold fénye festett feketére, tette lehetővé, hogy szabadon járjanak eme és a szellemvilág között véráldozatuk kendőiben. A végzet kísérte őket a szótlan éjszakában.  

Sötét idők jöttek és oly sok halál!

A természet istenei segítségére siettek a haldokló, halandó világnak és megajándékoztak minket gyógyító és teremtő erővel is. Azóta kerülnek ki közülünk életünk felszentelt papjai, kik áldásaikkal megteremtik újra a régi egyensúlyt.

Ritkán, de születnek gyermekek, kiknek kapcsolata a természettel oly erős, ami megfosztja őket a gyermekkor áldásaitól, és más lények testének börtönébe kényszerülve tengődnek. Átkozott élet ez és csak kevesen élik meg közülük a felnőtt kort, de ha már felkészültek, hatalommal bírnak és teljes befolyással minden általuk ismert teremtmény felett. Akadnak mágus palánták, kik gyermekéveiket a természet elemeinek megzabolázásával töltik. Ők elmétek igazi urai, de vannak titkos technikák tudói is, akik képesek érzékeitekből tréfát űzvén, észrevétlen, gyilkos nyílvesszőiket a gondolat erejével célba juttatni, eközben ti lemeztelenítve, valóságotoktól megfosztva, csak álltok ott, elmúlásotok mezején.

Ez örökségetek, és e marék föld, mit kezemben tartok.

Vér és hamu. Apáitoké, fivéreiteké.

Amerre csak néztek, ez itt mind anyáitok könnyétől áztatott, áldott föld, s az is marad egész addig míg ki nem huny az utolsó Valorián szeméből a gyűlölettől szított tűz, ahogy a fény Diane erdei alkonytáncának utolsó óráján.

Minden újszülöttet ezzel az öröktől való gyűlölettel táplált megannyi anyai kebel a rémület éjszakain, mikor Derion szellemsárkányainak szabad prédája volt minden kósza lélek. Mint a láz-kór, ami leveri a lábáról a legerősebb harcost is időről-időre nyirkos, őszi éjszakákon, úgy él ma is köztünk ez az ősi ellentét.

Derion!

A mai napig jeges nyíl birodalmunk szívében.

Nincs bennünk semmi közös, még a beszélt nyelv sem. Emberemlékezet óta nem találkozott senki olyannal, ki szót értene velük, bár hallani véltek titkos társaságokról, akik szabad kereskedőknek nevezik magukat és űzik velük tiltott üzelmeiket.

Derion!

Bánat és fájdalom ragad torkon, ha az elesettekre gondolok.

Oly hirtelen történt, szinte észrevétlen, mikor a tél fagyos viharaival az első közülük Valorián földre lépett.

Szent temetkezési helyünkön találkoztunk velük. Csak elfajzott isteneik tudják, mit kerestek őseink ereklyéi között.

Közülünk sokan szüntelen próbálják megállítani Hesedben azt a napot az idő sodrában, hogy elkerüljük azt a pusztítást, ami az után következett.

Azon az átkozott napon az istenek belefelejtkeztek új játékukba, és mint legördülő könnycsepp a teremtés orcáján, hajdani báját vesztett Andaron koronája porba hullt.

De jöttek még mások is...

Nyugatról, a tenger felől...

 

 

 

 

 

 

Régen történt, és megvallom, sok minden a múlt homályába vész, de arra a napra mindennél tisztábban emlékszem. Amikor visszatekintek, emlékeim tükrén át egy kölyök néz vissza rám. Sötét, rakoncátlan fürtökkel keretezett arcában a szabadság vágyától csillogó szeme Cochma kikötőjének mólóit, eső áztatta, ólomszínű macskaköveit juttatja eszembe. Az orra gyermeki még, s a szája sarkában már pimasz mosoly ül, de ennek ellenére naptól barnára edződött, sótól cserzett arca nem tűrt el magán szelíd vonásokat.

Sok hozzám hasonló fiú lábatlankodott a kikötő környékén, hajóácsok műhelyének mélyén kalandot keresve, vagy idegen hajós népek történeteit hallgatva tengeri csatákról, hősi cselekedetekről.

Akkor is épp egymást csépeltük. Én az apámtól kapott, kerékabroncsból készített kardommal, melyet oly büszkeséggel forgattam, miközben távoli tájakon vívott dicsőséges tettek keltek életre bennem.

A hajó úgy futott be, hogy nem lehetett nemészre venni. Délceg árbocai, s a naptól lángoló életre kelt vitorlái mintha az eget készültek volna meghódítani. Sötét teste idegen faragásoktól díszlett, melyet a rárakódott sóvirágok rajza tett földöntúlivá.

Pompás látvány volt.

Izgalomtól remegve törtünk át a bámészkodók tömegén. Mire oda értünk, a hajó kirakodása javában folyt, és a kavarodásban hamarosan feltűntek az utasai is. Lassan, hátasaikat végigvezetve a keskeny pallón, sorban szálltak partra, s gyűltek össze a kíváncsi tömeg gyűrűjében.

Gyors egymásutánban nyergeltek, közben vidám pillantásaikat gyakorlott mozdulataik kísérték.

Mikor elkészültek, a menet elindult, végig Cochma kanyargós főutcáján.

Ráérősen haladtak, néha oda-oda biccentve a sokaságnak, talán csak szabad utat remélve, de mégis, én tudtam, hogy baráti üdvözléseket látok. Vezetőjük, egy szigorú, tekintélyt parancsoló, fiatal férfi, - olyan fajta akitől jutalom a mosoly, - mikor elém ért, megállt. Átsuhant bennem a gondolat, hogy elállom az utat, ebből szülőanyám korholó hangja riasztott, akit a tömegtől nem láthattam.

Ott álltam az idegen harcos bikája előtt egy karnyújtásnyira, arcomon éreztem annak bűzös, forró leheletét, és az szemközt nézett.

A férfi vonásai megenyhültek, leszállt a nyeregből, s a többiek követték. Lassan, kimért mozdulatokkal vezette el mellettem a hatalmas jószágot, majd egy pillanatra megállt és felém fordult, akkor pillantottam meg először a tűzszellemek táncát a díszes vérten, alig volt látható az áteső fényben.

Nem úgy mint az az apró alak, akit egész addig nem vettem észre a férfi vállán. Bájos már-már gyermeki vonásai olyan finomak voltak, és a szépség oly jegyeit viselte magán, melyre a természet csak egy szerelmes ifjú bódulatával lehet képes.

Soha nem láttam addig ilyen gyönyörű teremtményt.

Egy tündér volt.

Az tudomásul sem vett, csak játékosan billegette a fejecskéjét, de nekem ott, akkor, földbegyökerezett a lábam.

Mikor a menet eltakarta a szemem elől, rádöbbentem, hogy talán soha többet nem láthatom. Úgy éreztem, kifosztottak. Már épp indultam volna utána, mikor egy embernyi kéz ölelt át és állított meg. Szorításától moccanni sem tudtam.

Egy páncélos alak takarta el a napot. Rám mordult, és állati vonásai semmi jót nem ígértek. Fénylő zöld szemével rosszallóan méregetett. Vörös hajfonatai hajókötélként lengtek a déli szélben.

Hatalmas vértje harci jeleneteket ábrázolt és bizonyára egy kisebb vagyont érhetett, mert volt valami, amit akkor furcsának tartottam; egy fénylő aura vette körül, ami mintha egyszerre búgott és zümmögött volna a fékezhetetlen energiától. Hallottunk már történeteket a Rumapark bástyájáról, ami egyszerre létezik a fizikai világunkban és az asztrál síkok mindegyikén, de látni ilyet addig senki nem látott.

Egy karcsú nő termett az óriás mellett és csillapítón kezét annak karjára tette, amitől az láthatóan lenyugodott, s vele én is. Nem emlékszem, hogy láttam volna a többiek között, de úgy állt előttem mintha mindvégig köztük járt volna. Könnyed, légies mozdulatai nemes származásáról tanúskodtak. Ruhája leírhatatlan hatással volt az ember érzékeire.

Nekem Arabian lagúnáit juttatta eszembe. Aki sokáig nézte, az menthetetlenül elveszett mintázatának szemkápráztató örvényeiben, melynek hömpölygő és folyton mozgásban lévő kék tajtékjai habbá tornyosulva buktak át saját magukon, hogy jégvirággá dermedve szelídüljenek egész addig, míg üvegszerűen áttetszőek nem lettek. Végül a látomás egyetlen villanásban robbant fel, melyben egyszerre pillanthattad meg magad és mindent, ami a papnő mögött volt. Majd, mikor a káprázat fátyolként hullt alá, kezdődött elölről. Az Arkana-rend lenyűgöző viseletében szinte lebegett az utca kövei felett.

A nő mögött íjászok egy kisebb csoportja zárkózott fel, vezetőjük a papnő mellé ért, de addigra a menet már állni látszott. Mindennek a középpontjában mintha becsesnek épp nem mondható személyem állt volna, amit nyilvánvalóan szemtelen természetemnek köszönhettem. A tejfel-szőke férfi, kinek a derekáig érő egyenes hajzuhatagát vékony bőrszalagokkal átszőtt ezüst védőrúnák tarkították, cinkos pillantást váltott a papnővel, nyilvánvalóvá téve a gyengéd szálakat, amik összekötötték őket, majd a figyelme felém fordult. Egyenes tartása s izmai egy ragadozó kivételes képességeit sejtették. Mikor fölém hajolt, arra döbbentem rá, hogy nem láttam a mozdulatot mikor kezdődött.

- Ki fia vagy? - jött a kérdés.

Anyám akkorra érhetett mögém, mintegy lepecsételve a szótlan választ. Ahogy ott állt, maga volt a bocsánatkérés. Vállamon éreztem remegő kezét. Egy nősténytigris baljós pillantásaival méregette a férfit, de fél szemét le nem vette volna a vörös óriásról.

- A tiéd? - szólalt meg újra a férfi, és rámutatott a játékszerre, amit izzadt kezemben szorongattam.

Bólintottam.

Ismeretlen nyelven hátra kiáltott a válla fölött.

A harcosok között nyüzsgés támadt, majd utat engedettek egy rejtélyes alaknak.

Nem lehetett eldönteni, hogy fegyvert vagy szerszámot tart-e a kezében! Hatalmas valami, talán kalapács, melynek eltúlzott méretei dacoltak a fizika törvényeivel, mintha nem is e világból való lett volna. A tagbaszakadt ember puritán ruházatát hanyag összevisszaságban bőrszíjjak tartották többé-kevésbé össze. Számtalan erszény, fiola, üvegcse lógott rajtuk, és csörrent, ütődött egymásnak minden lépésnél, ahogy közeledett.

Anyám idegesen fészkelődött, de a szőke férfi szelíden nyugalomra intette.

A csend fáradt utazóként telepedett közénk.

Addigra már a mágia tapintható volt, szinte éreztem a bőrömön, mint a hullámtörők sós permetét. Azóta sem kerültem oly közel ahhoz a bizonyossághoz, ahogy a mágia, ez a titokzatos erő át-meg átszövi világunkat, és az életünk része immár az örökkévalóságig. Az alak egy tekercset húzott elő övéből és bűvös szerekkel itatta át a kopott írást, majd gondosan a szerszám nyelére tekerte, ami lüktető ragyogásba kezdett. A misztikusok nyelvén szólalt meg a fejemben, a szája nem mozgott.

Szélrohamként ostromolta elmém, bebocsátást követelve. Parancsolt, kérlelt, majd egy óhajjá sűrűsödött. A leomló falak mögött elhomályosuló látásomat egy belső váltotta fel. Az ősnyelv rég elfeledett imái ébredtek, s tüzes kígyókként járták táncukat, miközben mágikus védőköröket hoztak létre tudatom peremén, melynek a központjában én álltam.

Egy óhaj volt, de már az enyém, hogy akarjam...,hogy megtörténjen...,

Éreztem, hogy nem bírok megállni a lábamon. Anyám erősen tartott, bár nem értette mi történik.

A kántálás fojtatódott, s bűvöletével együtt szédültem. Még utoljára láttam elmémben fellángolni gyermekkorom emlékét, mit apámtól kaptam, és a pöröly, ami addigra már az est csillagainak hideg fényével izzott, lesújtott pont oda, ahol az aprócska játékszerem az utca kövéhez ért.

A környező világ megszűnt, és az eszméletem határán a csönd néma hangszere lüktető szólamain játszott.

Lenéztem oda, ahol zsibbadt karomat sejtettem, de a délután tompa fényei csak lassan tépték fel a kábulat szövetét. Az idő ólomlábain vonszolt magával, de látásom közben tisztult és fókuszában az egyetlen dolgot pillantottam meg, amiért egy harcosnak élnie érdemes,- a legendák kardjának hideg acélját, mi jeges fogságban tartotta markom, - egy kézfogás volt elkövetkező életem szövetségesével. A napfény fel-alá sétált a finom metszésű pengén, véseteit újra meg újra rajzolva.

Az öreg mester először mosolyodott el.

- Tartsd becsben! Őrizd meg és egyszer majd hozd vissza hozzám!

Csak pislogtam, meggyötört gyermeki testem nem engedelmeskedett.

Ekkor a sor elején zűrzavar támadt és az utca népe rémülten rebbent szét, ahogy a fekete hírhozó felszállt, majd éles fordulatot vett és felém repült. A hatalmas holló lebegve állt meg előttem. Erőteljes csapásai felkavarták a forró levegőt, majd oly hirtelen, ahogy jött, úgy tűnt el egy lila derengésben és pottyant helyette elém a semmiből a kis tündér, mint levélről a harmatcsepp.

Csilingelő kacaja, és az, ahogy szórakozottan, széttárt karokkal meghajolt, jókedvre derített.

Rögtön pörgő táncba lendült és szórta az áldásait. Ismeretlen virágok illata áradt szét bennem, amik a valóság és álmaink határán nyílnak. Az erő gyorsan szivárgott vissza tagjaimba, mígnem túlcsordult. Részeg bódulatomban, hogy el ne essek, leültem.

A tündér lángoló pálcájával tüzes gyűrűket írt a levegőbe és szikrák pattogtak ott, ahol a földhöz ért. Mikor abbahagyta, egy sóhaj kíséretében mellém ült, majd felnézett rám és nagyokat pislogott, - ezen mindenki nagyot derült.

Egy kék páncélos alak, aki ikertestvére is lehetett volna a szőke íjásznak, előre lépett .

- Azt hiszem hallunk még a kölyök felől - szólt a tündérhez és az egy bólintással nyugtázta.

- Légy méltó hozzá, és hű magadhoz! - mutatott a kardomra, majd rám.

A tündér felpattant, mint aki elunta magát és egyszerre indultak el. Vágyakozón néztem utánuk, míg a kavargó tömeg el nem nyelte őket.

 

Ez múltam egyetlen napja, ami nem távolodik el tőlem soha, és EZ, mit a kezemben tartok,néma tanúja hogy nem egy álom volt csupán.

 

 

 

 

 

 

 

Estére a városban már mindenki a HunTers-ről beszélt.

Az ivók megteltek. Az álmos kis városka elmerült a hajnalig tartó mulatozásban. A barátságos idegenek reményt csepegtettek az emberek szívébe, hogy immáron vége a sötét időknek. A Valorian nemzet felemelkedéséről beszéltek. Híreket hoztak és távoli földek titkait osztották meg azon kevesekkel, akik vérüket készültek áldozni a birodalom határvidékein.

Meg kell hogy értsétek, hogy akkoriban nem teremtek úton-útfélen akik erre hajlandóak voltak, és amikor kinyílt a fogadó ajtaja, ahol a HunTers egy csoportja ivott épp az érkezés örömére, méltán menekült fejét leszegve, mély hallgatásba az egyszerű nép, attól az alaktól, aki az ajtóban állt.

Elnyűtt, viharvert öltözékét simára koptatta a sivatag pora. Bőrét, amit vértje helyenként szabadon hagyott, szörnyű sebhelyek tarkították és ahol nem voltak, ott ismeretlen tetoválások, soha nem látott szimbólumok hordozták rejtélyes üzeneteiket. De amit mindenki került, az a pillantása. Mélyen ülő beszédes szeme sötét volt mint az éjszaka. Ahogy nézett csapzott haja mögül, tekintete nem ismert részvétet.

Az emberek próbáltak nem az útjába kerülni, ahogy elindult a HunTers felé.

Egy Csontdaráló volt.

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.