Ez csak egy játék. (?)

2010.11.01. 10:08

Meglehetősen sokszor hallottuk már mindannyian ezt a mondatot mindenféle helyzetben, és szövegkörnyezetben. Nyilvánvaló tény: Ez egy játék.

Viszont az is tény, hogy minden játék értelmetlenné válik abban a pillanatban, amikor nem tulajdonítanak a résztvevők jelentőséget annak, hogy ki nyer, vagy ki veszít, vagy hogy milyen eszközökkel éri el a győzelmet. Ezért vannak minden játéknak szabályai. Olyan játékot senki nem játszik, amiben mindez nem számít semmit. Akkor is értelmetlenné válik a játék, ha valamelyik résztvevő nem akar nyerni, ezzel megfosztja a partnerét/partnereit a nyerés örömétől, ami minden játék alapja, és egyik alapvető célja. Egy csapatjáték esetén ezek a dolgok hatványozottan jönnek elő, például képzeljünk el egy focimeccset ahol az egyik csapattagunk csak ténfereg a pályán, nem fut-cselez-küzd teljes erőbedobással, mondván: „Engem nem érdekel ki nyer, mert ez csak egy játék.”, vagy: „Én a társaság miatt járok, nem a nyerésért, ne vegyétek már olyan komolyan!” Még durvább gondolat, ha az mondjuk az ellenfél egész csapata ezt csinálja, és minden alkalommal 10:0 -ra nyer a mi csapatunk. Játszanánk-e ilyen csapattaggal, vagy ilyen ellenfél ellen? Amikor veszítünk, az ellenfelünk azért élheti meg a siker örömét, mert tudja; mindent megtettünk a győzelemért, de mégis nekik sikerült nyerniük. Ez a szép minden játékban, legyünk akár vesztes, akár győztes oldalon.

Igazából nem is erről akartam írni, csak nem tudtam hogyan kezdjek bele.

A játékról akartam, erről a játékról: a GoA-ról.

Sokan játszunk vele-benne estéről estére, és remélni tudom csak, hogy sokan vagyunk olyanok is akik egy játszható, jó légkörű társaságba szeretnének érkezni amikor belépnek és megjelenik a karakterük a képernyőn.

Csak hogy nem magától lesz a játék jó, hanem attól a sok embertől aki benne van, a barátainktól akik viszonozzák a köszönésünket, és a jól ismert „ellenségeinktől” akik viszonozzák a lövéseinket. Ez a játék egyre népszerűbb, és egyre több karakter mozog mindkét országban, hétről hétre új céhek jelennek meg akik mind helyet szeretnének maguknak ebben a virtuális világban, de ez a világ nagyon is véges. Mindannyian tudjuk: 4 map, 12 terület. Nem juthat mindenkinek, és nem is jut, ez ellen nem tehetünk semmit, nem növelhetjük a területet, és nem állhatunk az egész céhünkkel Ketreben, vagy Malkuthban, mondván: Most játszanak mások egy kicsit. (Persze megtehetnénk 1-2 este, de ez nem oldaná meg a problémát) Mert ez bizony probléma. A sok-sok kis céhből szép lassan kiemelkedik 3-4 már nem is olyan kicsi, mert ambiciózusabbak, lelkesebbek, kitartóbbak voltak a többinél. Ezekkel már számolni kell. Számolni, ha nem is az erejükkel (úgy értem, hogy ahhoz még nem elég erősek hogy elfoglaljanak előlünk területet), de a csalódásukkal, és dühükkel, hogy napról napra nem jut nekik terület. Számolni a következményeivel mindennek, mert mi is fog történni? A „kicsik” előbb utóbb összefognak, a „szemét nagyok” ellen hogy esélyük legyen foglalni, ami idővel be is következik. Ezután már úgy járunk TF-re, hogy nem csak az ellenség védelmével kell számolni, hanem a saját országunk céheivel is akik előlünk foglalnak, nekik meg velünk akik ő előlük akarnak foglalni.. Természetesen majd kölcsönösen utáljuk egymást, és mennek a veszekedések all-csetben arról hogy ki milyen geci volt este.. Majd mi, vagy ők felhalunk a sárkányhoz, és míg a kapunál támad a másik „baráti” céh, sunyi módon jól elfoglaljuk egymás elől, vagy TF kezdetekor „belogolunk” a sárkány alá, és úgy lopjuk el egymás elől. Esetleg az ellenség oldalán keresünk szövetségest, akik majd hagyják, hogy mi foglaljunk, és ne más. Még azt is megtehetjük, hogy tökkel dobáljuk a kapu nyitókat, ezzel késleltetve a nyitást, hogy a többiek aoe-ja lejárjon mire megjelenik az őr. Szép jövőkép ugye? Mondhatja most akárki, hogy nem biztos, hogy így történnének a dolgok. Aki így gondolja, annak elárulom: Nem én találtam ki ezeket a módszereket, ezek már mind megtörténtek Valoriánban.

Nos én, és még néhányan úgy gondoltuk, mikor valóban megjelent a színen az a 3-4 már nem is olyan kis céh, hogy nem akarunk ilyen játékkal játszani, és ilyen légkörbe érkezni ha belépünk a játékba. Ki kellett találni valami olyan megoldást, amivel mindez elkerülhető, mert ha nem, akkor már törölhetjük is a gépünkről a játékot.

Nyilvánvaló volt, hogy egy járható út marad: Szövetség. Miután a Legio-val, és a Nightmare-el is megbeszéltük a dolgokat, felajánlottuk a segítségünket a legnagyobb „kicsiknek”. Sikerült összehozni TS-en a megbeszéléseket, eleinte 2-3 kisebb céhvel, majd 1-2 hét elteltével már 5 csatlakozott. Létrejött a Valorián szövetség, a tagok: The Legion, Nightmare, HunTers, Wampire, HARCOSOK, Phalanx, Blessed, Hardcore. Persze ez sem volt egyszerű helyzet, mert ennyi célt, és ennyi embert össze szervezni, estéről estére kitalálni ki-hova-hogyan.. Megoldottuk. Minden Vasárnap KH után megbeszéltük a következő hét teendőit, alapjait, utána minden este 7-kor az aznapi dolgokat az előzőnapi események függvényében. Sokan, és sok időt töltöttek mindezzel, de a célt sikerült elérni, nagyon jól szerepelt a szövetség az esti csatákban. Bármekkora zűrzavar is volt, bármekkora erő is védte a kiszemelt területet, elfoglaltuk, és nem csak elfoglaltuk, hanem annak foglaltuk el akinek korábban a megbeszélésen szántuk (kivéve azokat az eseteket amikor a tökdobálós szövetségen kívüli céh a fenti módszerek valamelyikével elvette előlünk). Jól szervezetten hatalmas tömegekben indultunk rohamra, mindenki tudta, és csinálta is a dolgát, amit Derionban csak „Valorian csürhének” neveztek, vagy „Fantom céhek”-nek gondoltak. Ez a mai napig így van, megbeszéljük, és meg is csináljuk amit eltervezünk, egységesen együtt tudunk vonulni, gyülekezni, támadni. Nem kérdéses, hogy így jobb-e a játék, vagy a fent leírt körülmények között...

Persze mindennek ára van, és valakinek azt az árat meg is kell fizetni. Most a „nagy” céhek tagjainak kellett számtalanszor zsoldosként másokért harcolniuk egész héten, a vasárnapi KH-on ugyanígy (látszólag) másokért mentünk csatába. Hetekig ment ez így, és sokakban akik nem látták át a helyzetet gyűlt az elégedetlenség, hogy miért nem magunkért harcolunk már megint, és miért nincs napokig területünk, hetekig kastélyunk? Pedig valójában akkor is magunkért is harcoltunk, a játékért, hogy olyan maradjon ahogy szeretjük. Nem beszélve arról hogy a segítség kölcsönös volt, mert bár nem olyan erősek a kisebb céhek, de ami erejükből telt mindent megtettek hogy segítsenek, legyen szó védésről, vagy foglalásról. Így jó ez a játék, amikor egymásért, együtt játszunk, nem pedig egy eldurvult ellenséges Valoriánban próbáljuk fúrni a másik céljait.

Most jutott odáig a szövetség, hogy teljesülnek a kisebb szövetségeseink céljai. Szerettek volna saját logót a köpenyükre, kettőnek már meg is van, a többieknek sem sok hiányzik a 30.000 pontból. Szerettek volna saját kastélyt, és ezt is sikerült elérnünk (amennyire emlékszem).

Eljött az ideje a következő lépésnek, most majd ők segítenek nekünk a mi céljainkban, ők jönnek zsoldba estéről estére, mint ahogy ígérték a kezdetekkor. Másképpen nem játszható már ez a játék, már olyan sok a játékos, és olyan sok a céh, hogy régen elmúltak azok az idők, mikor egy céh odaállt a kapu elé, és bent egy céh védett, vagy amikor a HunTers egymaga elfoglalta Tycot. Így van ez jól ahogy most van, egységes (egy kivétellel) Valorian áll ki esténként a Derioniak ellen, és vesz részt jó kis csatákban. Közös az érdem, és közös a siker, senki nem tudta volna egymaga véghezvinni mindezt. Itt szeretném megköszönni a szövetséges céhek vezetőinek a pozitív hozzáállását, az aktív részvételét a megbeszéléseken. Ugyanezen céhek tagjainak, hogy követték vezetőik utasításait, még ha sokszor nem is értették mit miért csinálunk úgy ahogy, vagy miért kell másnak zsoldosként harcolniuk. Külön köszönet a HunTers tagjainak, és vezetőinek, akik kitartottak, még ha néha már a tökük tele is volt a sok zsoldossággal, vagy a sok dumával. :D

Végül visszatérnék a címhez: Ez csak egy játék.(?) Persze hogy játék, így ahogy most játszuk egy jó játék.

Befejezésképpen egy idézet a kedvenceim közül:

“Nem számít a kritikus, aki rámutat, hogyan botlik meg az erős ember,
vagy hol dolgozhatott volna jobban a tettek végrehajtója.
A megbecsülés azt illeti, aki valóban a küzdőtéren van, akinek az arcát marja a por,
az izzadság és a vér; aki vitézül küzd; aki hibázik és kudarcot vall újra és újra;
aki képes igazán lelkesedni, feláldozni önmagát és elkötelezi magát egy igaz ügy mellett;
aki jó esetben megismeri végül a magas teljesítményért járó győzelmet,
és aki – rossz esetben –, ha elbukik, legalább úgy bukik el, hogy közben nagyszerűen harcol;
úgyhogy az ő helyüket sosem foglalhatják el azok a hideg és gyáva lelkek,
akik nem ismerik sem a győzelmet, sem a vereséget.”

Theodore Roosevelt

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Szerző: AxxE

126 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://hunters.blog.hu/api/trackback/id/tr772413061

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Csak a 100 legfrissebb kommentet szeretném látni!

Szalmakalapos 2010.11.01. 12:13:13

Ezt nagyon jól összefogtad!:)

Gratulálok!

ui: Csak lehet így derion is elkezdi ezt, ami nem lenne jó nekünk.:P

Be/Kilépés

A Blog

Póker-póker

Hasznos dolgok

Szabályok

Leírások, segédletek

Videók és Képek

Friss hozzászólások

Indafotó képek

Korábbi írások

Archívum

Hírek a póker világából

Nincs megjeleníthető elem

Tag feed

Ajánlott oldlalak:

2010.11.01. 10:08

Szerző: AxxE

Ajánlott bejegyzések:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

AxxE · http://axxe.hu/ 2010.11.01. 15:21:43

AxxE · http://axxe.hu/ 2010.11.06. 08:45:24

AxxE · http://axxe.hu/ 2010.11.11. 10:46:10

AxxE · http://axxe.hu/ 2010.11.12. 21:12:08